Bárczi Gusztáv-díj

Bárczi Gusztáv-díj
A Bárczi Gusztáv-díjat 1987-ben alapította a jogelőd főiskola akkori vezetése azzal a céllal, hogy ösztönzőleg hasson a hallgatókra, „és mint elismerő gesztus, segítsen visszaállítani a szorgalom és a szakmai előrehaladás presztizsét”. 

Az alapító okirat és a díj pályázati felhívása az évek során többször módosult, reagálva az aktuális hallgatói kihívásokra, követelményekre. A díjat az a végzős nappali tagozatos hallgató kaphatja meg, akinek tanulmányi eredménye 7 féléven keresztül 4,50 feletti átlagú, és részt vesz TDK munkában vagy intézeti kutatásban. A díj, a meghirdetés évében, a diplomaosztó ünnepélyen kerül átadásra a Walter Bachmann-díjjal egyetemben. A díj emlékplakettből, a kiadását igazoló dokumentumból és pénzjutalomból áll.

Bárczi Gusztáv

Egy nyitraudvarnoki (ma: Dvorniky, Szlovákia) néptanító fiaként született 1890 szeptember 13-án 1910-ben Léván szerzett tanítói képesítést, majd rövid mártonfalvi tanítóskodás után Budapesten tanult tovább. Gyógypedagógiai tanári oklevéllel a zsebében 1913-ban a budapesti siketnémák intézetében helyezkedett el. Az első világháborúban a fronton megsebesült, felgyógyulása után visszatért a tanításhoz, miközben maga is tovább tanult, amire – önvallomása szerint – az elmaradottsággal, a leküzdhetetlen nehézségekkel szembeni tehetetlenség sarkallta. Szörnyű háborús tapasztalatait később gyakran idézte fel hallgatóinak. 1921-ben orvosi, később fül-orr-gégész szakorvosi, iskolaorvosi és sportorvosi diplomát is szerzett.

Orvos-gyógypedagógusként több intézményben is gondozta a sérült embereket, s az első hazai kórházi fülészeti osztályt létrehozó Török Béla fülgyógyász szakorvos mellett gyógyította a nagyothallókat. 1921 és 1923 között szerkesztette a Magyar Siketnéma Oktatás című folyóiratot, 1922-ben Török Bélávallétrehozták a siketek nevelésére szakosodott Nagyothallók Iskoláját. 1932-től a Középiskolai Tanárképző Intézetben az iskola-egészségtan előadó tanára, 1935-től egy évig a gyógypedagógiai ügyek referense volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. 1936-tól Hóman Bálint miniszter felkérésére igazgatóként teljesen újjászervezte a budapesti Gyógypedagógiai Nevelőintézetet, megújította a gyengeelméjűeket gondozó intézet gyógypedagógiai programját. 1942-től az ő igazgatásával működött a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, amelynek 1946-tól 1963-as nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető tanára is volt. 1953-tól országgyűlési képviselőként közéleti szerepet vállalt, feltehetően a főiskola helyzetének megerősítése lebegett a szeme előtt. 1944-ben életét kockáztatva tizennyolc zsidó, nem fogyatékkal élő lányt is felvett az általa vezetett gyógypedagógiai intézménybe, hogy megmentse őket a deportálástól. Külön megtanította őket, hogyan viselkedjenek házkutatás esetén, ilyen módon intellektuális fogyatékkal élő embereknek álcázva tartotta ott őket egészen a háború végéig.

Munkássága során foglalkozott az értelmi fogyatékos, látássérült, nagyothalló és beszédhibás gyerekek nevelésével, tevékenyen részt vett a magyar iskolaorvosi rendszer kiépítésében, figyelmét elsősorban az értelmi fogyatékosok és nagyothallók gyógyító nevelésének, illetve a gyógypedagógus-képzésnek szentelte. 1934-ben leírta az agykérgi eredetű süketnémaság kórképét, a kezelésre kidolgozott gyógypedagógiai, hallásnevelési eljárása világszerte ismertté tette nevét. Tapasztalatait összegezve az 1950-es évek végén megfogalmazta általános gyógypedagógiai elméletét és rendszerét, lefektette a gyógypedagógia elméleti alapjait. Munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

A gyógypedagógus-oktatásról folytatott vitában végül – önmagát is felülbírálva – az egységes képzés mellett tette le a voksát. Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra 1946-ban vele egyetértésben alkotta meg az újjászervezett, négyéves főiskola szervezeti szabályzatát és korszerűsített tanulmányi rendjét. Bárczi 1948-ban nem csupán felismerte Pető András mozgásterápiai programjának újszerűségét, de a szűkös lehetőségek ellenére befogadta a főiskolára, mozgásterápiai tanszéket létesített, a képzést a konduktív pedagógiára is kiterjesztette. Nemzetközi kongresszusokon ismertette a fogyatékosok gondozásában elért eredményeit, 1958-ban részt vett a kelet-németországi Brandenburg-Gördenben értelmi fogyatékosok számára létesített intézet (Bárczi Haus) megszervezésében és gyógypedagógiai programjának kidolgozásában.

Számos tudományos publikációja jelent meg, 1928-ban kiadta A magyar beszédhangok képzése című, alapvető művét, amely röntgenográfiákon mutatta be a magyar beszédhangok képzését, a beszédszervek helyzetét. 1934-ben jelent meg az agykérgi süketnémaságot leíró Surdomutitas corticalis, egy évvel később A surdomutitas corticalis gyógypedagógiai befolyásolása című munkája, 1938-ban a Hallásébresztés-hallásnevelés című értekezése. A szakma mai értékelése szerint a gyógypedagógiai hallásnevelés négy évszázados történetének negyedik szakaszát (1930-1960 között) Bárczi Gusztáv munkássága fémjelzi, ő és neves külföldi követői készítették elő a hallássérültek tanításának korszerű gyakorlatát. Bárczi Gusztáv 1964. augusztus 9-én halt meg Budapesten. Az 1928-ban létrejött Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola 1975-ben vette fel egykori igazgatója nevét, az intézmény 2000 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karaként működik.

forrás: http://nevelestudomany.elte.hu/index.php/2015/11/barczi-gusztav-125-eve/