Nagy Anikó - Németország

2019.02.01.
Nagy Anikó - Németország
Ebben a mobilitási programban vett részt: Erasmus+ szakmai gyakorlat
Itt dolgozott: Blindeninstitut Würzburg, Németország
A karunkon ezeken a szakirányokon végzett: logopédia - értelmileg akadályozottak pedagógiája

Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer valamikor az egyetemi éveim alatt betekintést nyerjek valamilyen módon a külföldi hétköznapokba is. 2016 végén meg is valósult az álmom, amikor nekivágtam a logopédiai terepgyakorlatomnak. A kari- és az egyetemi fogyatékosügyi koordinátor, valamint a kari Erasmus-koordinátor rengeteget segített az előkészületekben. Jó szokásom szerint mindent az utolsó pillanatra hagytam, még magát a döntést is. Az Erasmusról már lemaradtam, így jött az Erasmus+ lehetősége.

Rettegtem a sok adminisztrációtól, a vakon nem használható, nem akadálymentes felületektől, és attól, hogy majd kint kell kitöltenem a nem akadálymentes OLS nyelvi tesztet... Ezeket a nehézségeket sok-sok segítséggel ugyan, de leküzdöttem. A nyelvterület nem  volt kérdés, nagy szerelmem a német nyelv. Az egyetem koordinátora segített a würzburgi Blindeninstitutsstifftunggal felvenni a kapcsolatot. Aztán 2016 november közepén vakvezetőkutyámmal, Emmával - aki ekkor már majdnem 12 éves volt - nekivágtunk a hosszú útnak. Tudtam, hogy amíg ő mellettem van, nem lehet gond, biztonságban vagyok, történjék bármi is.

Késő éjjel érkeztünk meg, az intézet egyik vezetője fogadott minket. Egy hatalmas komplexum közepén találtam magam. A külföldi hallgatóknak és önkénteseknek külön épületben biztosítottak szobákat, mi Emmával pedig külön apartmant kaptunk. Aztán megkezdődtek a mindennapok. Eleinte a helyi mozgástréner segítségére volt szükségem, hogy a hegyoldalban található rengeteg épület közti főbb útvonalakat bejárjuk. A gyakorlatom elején különböző órákon hospitáltam az osztályokban, aztán már csak a logopédiai foglalkozásokon. Egy idő után magam is tanítottam. A hospitálásokat, óraterveket stb. két nyelven kellett elkészítenem.

A rendszer teljesen máshogy épül fel, mint Magyarországon, teljesen más a logopédus kompetenciája is.  Az intézmény nyitott, inklúzív volt, egészséges gyermekek is jártak oda. Többségük azonban valamilyen fogyatékossággal élt: mozgássérült, látássérült, siketvak, vagy intellektuális képességzavarral élő gyermekek jártak oda. A hétköznapokban néha az intézetben dolgozó magyarok segítettek, akik amúgy Petősök voltak. Több külföldi önkéntessel is összebarátkoztam, velük lógtam sokat, és egy ottani oktatóval. A hegyről lesétálva busszal lehetett bejutni a városba.

Egyik délután elmentünk a Majna partjára is, ami felemelő élményt nyújtott. Karácsony közeledtével pedig a karácsonyi vásárba látogattunk el. A városban is voltak órák, mert az osztályok egy részét átmenetileg az iskola felújítása miatt oda helyezték ki.

Kintlétem során megismerkedtem egy siketvak lánnyal is, akitől rengeteget tanultam a taktilis jelnyelv használatáról. Ő volt az, akivel a legtöbb időt töltöttem és akitől csak úgy szívtam magamba azt a fajta tudást, amit ő nyújthatott nekem. Vele és az oktatójával együtt meglátogattuk az egyetem gyógypedagógiai karát is, ahova amúgy minden évben hívják őket előadást tartani. Rengeteg feledhetetlen élménnyel gazdagodtam általa, s végül esettanulmányt is írtam, ami a szakdolgozatom vázát képezte.

Kívánom, hogy minél többen éljenek át a hallgatók közül hasonlóan tartalmas és emlékezetes időszakot az életben!