A korszak talán legértékesebb dokumentumai azok a személyes visszaemlékezések, amelyek megőrizték a forradalom napjainak hangulatát.
Többen felidézték az október 23-i lelkesedést, a saját készítésű nemzeti színű szalagokat, a Petőfi-szoborhoz vonuló tömeget és azt az érzést, hogy hosszú idő után szabadon lehet kimondani a véleményt. Mesterházi Zsuzsa visszaemlékezése szerint a hallgatók és oktatók együtt vonultak a tüntetésre, és a bizonytalanság ellenére is sokan hittek abban, hogy az ország történetében új korszak kezdődhet. (Mesterházi, 2006)
A visszaemlékezésekben megjelenik a harcok és az elszabadult indulatok lenyomata is.
A Bárczi – Szegeczky család birtokában lévő egyik festmény mai napig őrzi a Bartók Béla úti lakásba belövés lenyomatát. Így emlékeznek:
„Dr. Bárczi Gusztáv a Bartók Béla út 56-ban lakott. Falán ma emléktábla van. Szemben, a Móricz Zsigmond körtér 2.-ben lakott lánya, Bárczi Melitta férjével és fiával. Ott volt a falra akasztva ez a festmény. 1956-ban harckocsitalálat érte a házat, az egyik fele leégett, lényegében megsemmisült. A képeken megjelölt lakásban volt a kép. A rajta található sérülést egy repesz okozta.”
Képek forrása: 1. kép Fortepan, 2. és 3. kép forrása: Bárczi – Szegeczky család
A forradalom reményteli napjait hamar felváltotta a bizonytalanság és a félelem. Kollégiumokat vizsgáltak át, hallgatókat és oktatókat ellenőriztek, többen pedig eltűntek a közösségből, mert külföldre távoztak vagy a megtorlások következményeit viselték. Egy visszaemlékező így fogalmazott: „egyszer csak megszűnt az a visszafojtott, lakat a szájra állapot” (Mesterházi, 2006, 158), amelyet azonban rövid időn belül ismét a hallgatás korszaka követett.
A következmények
A forradalom leverését követően a főiskola sem kerülhette el a politikai következményeket. Fegyelmi eljárások indultak, oktatók veszítették el állásukat, hallgatók kényszerültek megszakítani tanulmányaikat vagy hagyták el az országot. Több ismert oktató és hallgató életútját évtizedekre meghatározta az 1956-ban vállalt szerepe. Külföldre távozott többek között Roboz Pál és családja is, miközben az intézmény közössége fokozatosan átalakult. (Gordosné, 2000; Levéltár, 1957)
Különösen megindító Gyurkovits Tibor visszaemlékezése, aki a főiskola forradalmi bizottságának elnökeként úgy emlékezett ezekre a napokra, mint egy egész nemzedéket megrázó történelmi élményre. Szavai szerint nem hőssé akartak válni, hanem szabadabb, tisztább és emberibb szellemi légkört kívántak teremteni saját szakmai közegükben. (Gyurkovits, 1992, 1993)
Örökség és emlékezet
Hetven év távlatából az 1956-os forradalom és szabadságharc a nemzeti emlékezet része. A gyógypedagógiai főiskola története arra emlékeztet bennünket, hogy az egyetemek és főiskolák nem csupán tudást közvetítő intézmények, hanem olyan közösségek is, amelyek tagjai a történelem alakítói és tanúi lehetnek.
A fennmaradt dokumentumok és személyes visszaemlékezések azt mutatják, hogy a főiskola oktatói és hallgatói ugyanazokkal a kérdésekkel néztek szembe, mint az ország egésze: hogyan lehet megőrizni a szakmai értékeket, az emberi méltóságot és a közösség jövőjét történelmi kihívások idején. E tapasztalatok ma is intézményi emlékezetünk és közös örökségünk részét alkotják.